2016. január 15., péntek

Ha neked rohan a végzeted - 33. fejezet - 2. rész

33. Mint egy család - 2. rész

Páros: Kamechi
Korhatár: 18
Figyelmeztetés:  nincs
Megjegyzés: 

Itt a várva várt 2. rész, olvassátok szeretettel :)




Nem kell sokat várnom, íriszeiben látom, ahogy fellobban az a bizonyos szikra, és máris megérzek egy kezet hasamon, egy másikat pedig nyakamon, ami könyörtelenül fordítja a megfelelő pózba arcomat, hogy ajkaimat minél hamarabb birtokba vehesse. Elégedetten felmorranok és kicsit sem finoman viszonzom csókját, szenvedélyesen tépve ajkait, hiszen most az egyszer teljesen biztos vagyok magamban.
- Kellesz nekem… nagyon – lihegem ajkaira, éppen egy kis időre elhatárolódva tőlük, de amint kimondom ezt, azonnal megfordít, és ezúttal hátamat nyomja a hideg burkolatnak.
Pihenő időt se hagy nekem, nyelvével vadul táncoltatja az enyémet, mintha az élete függne tőlem.
- Azt hittem, már soha nem fogom ezeket a szavakat Tőled hallani - kuncog ajkaimra, miközben lenyúl a csaphoz és újra megnyitja a vizet, ránk engedve teljesen. Utána egyik combom alá nyúl, és pillanatok alatt felemel csípőjére, hogy még szenvedélyesebben tudja birtokba venni a testem. Halkan felnyögök, mikor megérzem ágaskodó nemi szervét odalenn, de egyáltalán nem ott, ahova illene.
- Nem gondolod, hogy egy zuhany alatt leszel az enyém először – néz rám dorgálóan, miután megérti kelletlen hangom okát.
- Nekem mindegy, hogy hol, csak siess – nyöszörgök karjai között, minduntalan csókokkal halmozva el testét, ahol csak érem. – De várj… - húzódok el tőle gyanakodva. – Először?
- Először… mié… - kezd értetlenkedni, de ahogy rájön, hogy lebuktatta magát, azonnal csöndben marad.
- Nem akarsz valamit elmesélni nekem? – vonom föl egyik szemöldököm várakozón.
- Nem, most inkább mást akarok veled csinálni – vigyorodik el hirtelen, visszanyerve korábbi magabiztosságát, így azt meg nem hazudtolva fog rá szorosan derekamra, testéhez húzva, majd elzárja a csapot.
- Akkor sem úszod meg – morgok egyet nyakába, de inkább ara figyelek, hogy szorosan karoljam széles vállait, ugyanis majdnem lecsúsztam róla, mikor velem az ölében kilépett a kádból.
- Most már úgysem számít – vonja meg egyik vállát vigyorogva, kiélvezve, hogy ezúttal nem érvényes az általános igazság, miszerint a Nőnek mindig igaza van.
Egyik kezével kicsit ügyetlenül rám teríti az egyik törülközőt, a másikat pedig derekára szorítva kisiet velem a fürdőből, hogy a „saját” szobánkba beérve az ajtónak nyomhasson, újra birtokba véve ajkaimat.
A csók elején megfordul a fejemben, hogy imádkozzak egy sort, remélve, hogy senki nem látott minket, de gondolataimat tehetséges ajkai csakhamar elterelik.
- Kame… - nyögök fel halkan, ahogy egyik kezének ujjai derekamat cirógatják, a másikkal pedig combomhoz merészkedik, ezzel teljes súlyomat a csípőjére bízva. Na nem mintha nem bíznék a csípőjében…
- Csak nem visszahátrálsz, Cicám…? – búgja fülembe rekedtes hangján, amitől borsódzik a hátam, de akkor is bizonyítani akarok. Azt akarom, hogy úgy nézzen rám, mintha én lennék a következő – és egyben utolsó prédája is.
- Még a gondolat is sértő – nézek határozottan szemeibe, majd ajkaira hajolok, és az alsóba harapok. – Na mi az, megdugsz még ma? – súgom játékosan, direkt azzal a céllal beszélve így, hogy feltüzeljem, és azt akarja, hogy csak az övé legyek.
- Hova ez a sietség? – kuncog fel, de derekamra fog és szorosan tartva mellkasán, az ágyhoz cipel, majd gyengéden leejt rá, de nem mászik ki lábaim közül. – Hiszen miénk az egész éjszaka – kacsint rám pajkosan, miközben kihúzza a törülközőt magunk közül, és teljes testével nekem feszül, egy nyikkanást kikényszerítve belőlem.
Nem tudok neki nem igazat adni, hiszen tényleg nem fog már senki zargatni minket, reggelig csak egymáséi lehetünk, olyan formában, amilyenben csak akarjuk.
Lassan elhajol ajkaimról, és míg egyik kezét csípőmre téve pihenteti, a másikkal kitámaszt fejem mellett és arcomat kezdi csókolgatni.
Egész testem remeg attól a gyengédségtől, amivel hozzám ér, miközben államat, orromat, orcáimat és homlokomat puszilgatja, majd lassan áthajol fülemre.
Édes szavakat suttogva tér át nyakamra is, megkínozva vékony bőröm minden egyes négyzetcentiméterét, és saját nyomát rajta hagyva.
- Hétfőn mindenki tudni fogja, hogy az enyém lettél… - búgja kulcscsontomra, azt is finoman megszívva, majd nagyon vészesen melleim felé kezd közeledni.
- Gondolod… hogy addig látszódni fognak a jelek? – kérdem reszketegen felsóhajtva, ahogy kezébe veszi az egyik mellem és ajkai összezáródnak mellbimbóm körül.
Halkan sóhajtozok a mennyei érzésre, miközben igyekszem lábaimmal átfogni derekát, még közelebb húzva magamhoz.
- Ha esetleg elhalványulnának, majd teszek róla, hogy újra látszódjanak – emeli rám csoki barna szemeit, miközben áttér a másik mellemre, de ezt most úgy kezdi el nyalogatni, hogy közben végig a szemeimbe néz.
Nyelek egy hatalmasat, és mint aki megijedt, úgy kapom el szemeimet róla hirtelen, ahogy megérzem ujjait odalent.
Hallom, ahogy halkan felkuncog reakciómra, majd kis mozgolódás után följebb mászik rajtam, combomat szorosan dereka köré húzva, és ajkaimtól csupán néhány milire megállva néz a szemeimbe.
- Hova lett hirtelen a nagy szád, hmm? – vigyorog rám, ezzel még nagyobb zavarba hozva, mielőtt vadmacska módjára csap le ajkaimra.
Cukkoló beszólásával elindít bennem valamit, hiszen igaza van, én sem tudom, hogy hova tűnt a tipikus énem. Az, aki a végső pillanatig húzza a fejét és soha nem hátrál meg.
Azt hiszem, Kame nem egy olyan lányra vágyik, aki csak nyög alatta és semmit nem csinál… feltételezem, hogy engem se emiatt akar megkapni.
Így egy rövid eszmecsere után kiszabadítom egyik karomat öleléséből, és ujjaimat hátán levezetve benyúlok ágyékához és gyengéden körbefonom ujjaimmal ékességét.
A kívánt hatást elértem, egy apró nyögést kiadva piheg most ajkaimra.
- Erre készítem, itt – nézek rá kihívóan, kezem lassan elkezdve mozgatni férfiasságán.
- Jobb is… ha készíted, különben fájni fog – találja meg hangját kissé nehezen, újra birtokba véve ajkaimat.
Mondatára érzem, ahogy a testem ismét bizseregni kezd, egyszerűen alig várom, hogy végre érezhessem, ahogy kitölt és bennem mozog.
Mintha megérezné türelmetlenségemet, úgy válik el tőlem és kezd el újra csókolgatni mindenhol, a korábbi területeket ismét bejárva. Ez alkalommal nem időzik sokat melleimnél sem, hanem tovább halad hasamra, amit úgy tűnik, különösen élvez, hiszen meleg tenyerével is simogatja.
Végtelenségnek tűnő másodpercek után végre elér kincsemhez, amit egy vágyakozó pillantás után ki is sajátít. Megremegek, ahogy forró nyelve elkezdi feltérképezni a terepet, és csak arra tudok gondolni, hogy de hiányzott már ez, és milyen őrült jól csinálja.
Mikor csiklómat megszívja, hangosan felnyögök, és ujjaimat azonnal selymes tincsei közé vezetem, még jobban magamra húzva. Nem mintha ennél tovább lehetne, de én azért próbálkozom.
Olyan érzések kerítenek hatalmukba, amelyeket már rég érezhettem, talán még soha nem is. Ahogy a combjaim közt térdeplő alakjára nézek, szívem majd kiugrik a helyéről, és nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. Velünk… Japán (számomra) leghelyesebb férfijával és velem, egy átlagos, külföldi lánnyal. Szint mesébe illő a sztori, ezért félek, hogy egyszer majd kilyukad a rózsaszín léggömböm és nagyot pottyanok.
De mit számít ez addig, amíg az enyém?
Felszisszenek, ahogy egy ujj megszakít gondolatmenetemben, mint valami felszólítás, hogy ne foglalkozzak a jövővel.
Enyhén ajkamra harapok a szorító érzéstől, hiszen már hónapok óta nem feküdtem le senkivel, még csak nem is jutottam el ideáig egy pasival sem. Hosszú idő óta Ő az első, ami melegséget csal szívemre.
Fejem a párnákba rejtem, és inkább nyelvére koncentrálok, igyekezve minél hamarabb ellazulni alatta, mert már nagyon szeretnék tovább lépni.
A második ujját már kicsit könnyebben fogadom, de attól nem menekül meg, hogy tincseibe marjak és megfeszített háttal közelebb toljam magam csodálatos ajkaihoz.
Mohón kap még jobban utánam, szinte már ráhúz nyelvére, és nekem ennyi elég is, hogy érezzem, hogy közel a vég. Határozottan eltolom magamtól, hiszen nem akarok előbb elmenni, mint ő.
Felmorran, ahogy elszakítom testemtől, de amint fölhúzom magamhoz egy szenvedélyes csókra, el is felejti mérgelődését, és odaadóan bújik hozzám, ott simogatva, ahol csak ér.
Kihasználva gyengeségét pillanatok alatt átfordítom magunkat, így pont ölében kötök ki. Nem szégyenlősködöm, azonnal ráülök ágyékára és miközben kisajátítom vöröslő ajkait, csípőmet is szorgosan mozgatom. Eszemben sincs még meglovagolni, de egy kicsit fel akarom csigázni, így lassan elhajolok tőle, és iszonyatosan gyengéden elkezdem csókokkal beborítani testét.
Úgy tekintek rá, mintha valami porcelánbaba lenne, gyengéd érintéseimen keresztül próbálom neki megmutatni, hogy mit is érzek valójában iránta.
Most végre korlátlanul eljátszadozhatok apró mellbimbóival, amiket korábban mindig is meg akartam érinteni, hiszen olyan kis picik, mégse volt rá fennhatóságom. Egészen mostanáig, úgyhogy nem habozok rajtuk sokáig elidőzni, nyelvemmel érzékien kényeztetve őket. Imádom az apró sóhajokat, amiket kiad magából, de nem akarom megvárakoztatni, így áttérek izmos hasfalára, közben melleimmel már merevedését ingerelve, ahogy néha-néha hozzá érnek.
Nem kerüli el a figyelmemet, amikor egy-egy ilyennél minden egyes alkalommal megmerevedik, így mikor tényleg oda kerülök, nem azonnal számmal kezdem el kényeztetni, hanem melleimet szorítom össze körülötte, ütemesen mozgatva őket fel-le rajta.
Ám már én se bírok magammal, így egyszer csak rászorítok farka tövére és teljesen elnyelem.
Hallom, ahogy a levegő hirtelen kiugrik a tüdejéből, és amíg nem mozdulok, benn is marad. De így egyszerre nekem is nagy, nem bírom sokáig, így lassú tempóban elkezdem rajta mozgatni a fejem, makkját bizonyos időközönként megszívva, néha pedig torkomig leengedve.
Azt akarom, hogy olyan élményben legyen része, mint amilyenben eddig soha, így minden különféle technikát bevetek, és sóhajaira, nyögéseire figyelve repítem a mennyek kapujába. Vagyis repíteném, ha nem húzna el magáról egy idő után hajamnál fogva.
- Akarlak… most – nyög föl éhesen, miközben derekamra fog és hirtelen átlendít maga alá.
Megnyikkanni se tudok, ajkaimat már kisajátítja, miközben érzem, ahogy rövid keresgélés után kivesz a fiókból egy óvszert és gond nélkül magára húzza.  Nem telik bele fél perc sem, elhelyezkedik lábaim között, és nyelvemmel játszadozva figyelemelterelésként nagyon óvatosan belém hatol.
Ajkaimat azonnal elszakítom övéitől és megfeszült testtel domborítok karjai között, ahogy szép fokozatosan, kiemelten figyelve pihegésemre tövig merül bennem. Nagyon figyelmes, egy centit se mozdul addig, amíg én nem jelzek, sőt, szemeiben aggódást vélek felfedezni.
Bele telik vagy egy fél percbe, míg sikerül megszoknom, hogy nem egyedül vagyok a testemben, de Ő csak türelmesen szeretgeti bőrömet.
Jelzésként tenyereim közé fogom arcát és mélyen megcsókolom, közben lábaimat összekulcsolva derekán, hogy könnyebben hozzám férhessen.
Felhörög, ahogy az első mozdulatot megteszi, valószínűleg nagy önkontrolljába telik nem rögtön gyorsan mozogni. Lágyan ringatózik bennem, de ahogy megszokom, én is elkezdem mozgatni csípőmet, hiszen egy nagyon jóleső érzés kerít hatalmába.
- Mégh… - nyögök föl hangosan, körmeimet végighúzva hátán, mire csak még jobban belendül, és iszonyú gyorsasággal kezd el bennem mozogni.
Az se érdekel, hogy nem vagyunk ketten a házban, nem fogom vissza magam, hangosan nyögdécselek alatta, miközben izmaimat minduntalan összeszorítom a még jobb érzés érdekében.
- Nézz rám – kéri szinte már parancsolón, mire ráemelem félig nyitott szemeimet, de ahogy teljesen kihúzódik belőlem, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is nyomja magát, szemeim teljesen kipattannak és egy mélyről jövő nyögés hagyja el ajkaimat.
Onnantól kezdve nem tudom levenni róla a tekintetem, egyszerűen elolvadok azokban a gyönyörű szép barna szemekben és nem tudok szabadulni.
- Olyan szűk vagy… - sóhajt fel reszketegen, egy pillanatra lehunyva pilláit. Olyan, mint egy angyal így. Egy gyönyörű szép, földre szállt angyal, aki nem is ebbe a világba való.
Látom, ahogy az érzelmek végigfutnak az arcán, majd hirtelen kinyitja szemeit és elhasználódott ajkaimra veti magát.
A tempón is egyre csak gyorsít, egészen addig, amíg már egyikünk se bírja tovább. Én előbb adom meg magam, testem intenzíven elkezd remegni, és ahogy izmaim is egyre csak összeszorítják nemességét, úgy remeg ő is meg és egy hörgés kíséretében belém élvez.
Kifújni sincs időm magam, máris rám ereszkedik, nem foglalkozva azzal, hogy kihúzódjon. Nyakamba csókolva engedi el magát, miközben szorosan ölel mindkét karjával, nehogy elhúzódjak tőle. Én sem tudok – és nem is akarok – mást tenni, mint karjaimat és lábaimat egyaránt szorosan összezárni körülötte, és belélegezni illatát.
- Tudod… ha valamiről, akkor erről soha nem akarok lemondani, akármit is hoz az élet… - sóhajt fel néhány perc némaság után.
- A szexről? – kuncogok fel, ujjaimmal haját cirógatva.
- Nem. A szeretkezésről veled… - húzza huncut vigyorra ajkait, miközben óvatosan kihúzódik belőlem és lassan legurul rólam. Elintézi a gumit, majd átkarolva a testem, mellkasára húzza a fejem. Gondosan betakargat, és arcát hajkoronámba fúrva belélegzi illatomat.
- És rólad sem… - mondja nagyon halkan pár perc múlva, amit én már alig hallok meg, hiszen félig már az álmok földjén járok. De meghallom, így lassan ráemelem csillogó tekintetem, és felhajolva hozzá, nyomok egy apró puszit ajkaira.
Ez az utolsó tettem, mielőtt egy nagyon mély álomba zuhanok, a biztonságot adó karok ölelésében.

Ha neked rohan a végzeted - 33. fejezet - 1. rész


Páros: Kamechi
Korhatár: 18
Figyelmeztetés:  nincs
Megjegyzés: 


Sziasztok!
A fejezettel kicsit megcsúsztam, már 2 héttel ezelőtt fel akartam tölteni, de a vizsgáim keresztbe tettek, úgyhogy csak most kerül erre sor.
DE! Ha nem most tölteném föl, akkor nem hallgattam volna barátnőmre, és egy nagyon hosszú fejezetet kapnátok, egy részben.
Viszont mivel tudom, hogy mindenki imádja az izgalmakat, ezért gondoltam, inkább két részre osztom, és pár nap eltérést hagyok a két feltöltés között, hogy legyen időtök feldolgozni a történteket. ;)

Szóval jó olvasást :)

33. Mint egy család


- Nem is vártam tőled mást, Öcsikém – nevet fel testvére, utalva az ajándékok mennyiségére, amik elfoglalják a kocsi egész hátsó ülését és a csomagtartót. – Te leszel Marika kedvenc nagybátyja, az már egyszer biztos. Természetesen Akane meg a kedvenc nagynénje – mondja hangosan, hogy engem se hagyjon ki az egészből, legnagyobb örömömre. Kíváncsian hátranézek, hogy lássam Kazuya reakcióját, aki csak félszegen mosolyog, és kezét derekamra teszi, úgy tol szinte be a családi házba.
Amint belépünk, egy számomra még ismeretlen nő mosolyog ránk melegen, karjait szétnyitva és engem azonnal puszival üdvözölve.
- Kamenashi Nami – nyújtja utána kezét, mit boldogan elfogadok, és én is bemutatkozom. Azt hittem, nehezebbek lesznek ezek a dolgok.
Barátomat kedvesen megölelgeti, meglapolgatva a hátát, majd férje után kezd el kutatni, minket beljebb invitálva.
- Nézd, mennyi mindent kaptunk – csapja be maga után az idősebb testvér a bejárati ajtót, egy rövidke csókot adva feleségének, mire én azonnal elkapom a tekintetem, mintha valami olyasmit látnék, amit nem szabad.
Ezt persze Kame is látja, mire mellém lép és államat felemelve egy apró, mégis jelentőségteljes puszit ad arcomra, orrát nyakamhoz dörgölve, amikor elhúzódik.
Érzem, ahogy arcom azonnal elkezd égni, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szívesen felpofoznám magam. Pirulás? Komolyan?! Kame totálisan megbolondít…
- Ejejj, úgy látom, nálatok is alakulnak ám a dolgok – vigyorodik el az idősebb fivér. – Mióta is vagytok együtt? – vonja fel szemöldökét, nem zavartatva magát Nami-chan könyökétől az oldalában.
- Két hónapja – mondom határozottan, de azonnal elakad a szavam, ahogy Kame azt mondja, hogy három hónapja, pont akkor, amikor én.
- Két hónapja – nézek barátomra tettetett mérgelődéssel, próbálva menteni a menthetőt.
- Szörnyűek vagytok ti pasik… - sóhajtok fel, mire Nami velem együtt nevet, de férje csak furcsálkodva néz.
- Gyertek, megmutatom a szobátokat – int fölfelé, miközben elindul a lépcsőn, én pedig szorgosan követem, hogy minél kevesebbet legyek szem előtt.
- Remélem, ez megfelel – invitál be minket a tágas, bézs színekben játszó szobába. – Bár nem olyan tágas, mint amihez ti vagytok szokva, de remélem azért megteszi – kuncog fel.
- Ó, tökéletes, ugye Kazu? – húzom beljebb, elcsodálkozva az egyszerűségen, ami annyira széppé teszi. – Imádom a színeit – vigyorodok el lassan, becélozva a vörös takaróval fedett ágyat.
- Pihenjetek csak, mindjárt kész az ebéd, majd szólunk – mondja kedvesen, majd el is tűnik az ajtóból, amit mindketten egy-egy megkönnyebbült sóhajtással nyugtázunk.
- A bátyád már most nem szimpi – utalok korábbi viselkedésére, hiszen olyan érzésem van, hogy ő tökéletesen a játékunk mögé lát.
- Lebuktunk – mondja halkan barátom, miközben ő is leül az ágyra, és végigsimít a selymen.
Értetlenkedésemre folytatja, ki se kell nyitnom a számat.
- Tudja, hogy én minden dátumot pontosan tudok. Nekem fontos, hogy kivel mióta vagyok együtt – húzza szomorú mosolyra a száját. – Épp ezért mostantól keresni fogja a lehetőséget, hogy lebuktathasson minket.
- Naaa, ez nem biztos! – kelek fel, hogy mögé mászva átölelhessem és vállára hajtsam az fejem. – Egyébként is, te szúrtad el! – nyújtom ki nyelvem rá.
- Nem igaz, három hónapot beszéltünk meg! – emeli föl kezeit védekezően.
- Nem! Kettőről volt szó, hogy ne kelljen eljátszanunk a bensőséges viszonyt – vágok vissza azonnal, de fölényem csak addig tart, míg megfogja csuklómat és az ágyra szegez, rám hajolva.
- Szerintem elég jók vagyunk azért benne – nyalint végig ajkain, miközben csuklómat bizsergeti rövid ujjaival.
- Gondolod? – vonom fel egyik szemöldököm. – Neked egy puszi az már olyan bensőséges?
- Miért, neked nem? – kérdez vissza.
- Otthon minden havert puszival üdvözlünk. Szóval nem – vonom meg vállam.
- Akkor mi a számodra bensőséges? – kérdezi kissé összeszaladt szemöldökkel.
- Mondjuk az, amikor hosszú percekig képesek vagyunk egymás szemébe nézni, miközben cirógatjuk egymást, rövid csókokat elejtve? – gondolkodom el komolyan, közben persze mindent elképzelve. És valóban, kiráz a gondolattól a hideg, pláne amikor csoki barna íriszeibe nézek.
- Tudod, néha nem tudom eldönteni, hogy milyen pasi is kéne neked.
- Miért, ilyeneken gondolkodsz?
- Nem, csak mikor egész nap visszabeszélsz és velem játszol, majd este Hiróval bájologsz, mint egy kiscica, akaratlanul is elgondolkodom, hogy vajon magam mellett tudnálak-e tartani, anélkül, hogy más pasi után néznél.
Meghökkenve nézek rá, fogalmam sincs, erre mit mondhatnék.
- Ehh… tudod, fáj, hogy olyat feltételezel rólam, hogy más pasi után néznék, ha közben veled lennék – nyögöm ki végül dühösen, csuklómat kirántva karjai közül és felülök, eltávolodva tőle. – Nagyon nem ismersz te engem…
- Hát engedd, hogy megismerjelek. – Hangja valamivel lágyabb, érzi a súlyát, hogy rossz pontra tapintott.
- Nem tudom, hogy ezek után akarom-e, hogy megismerj… - mondom szomorúan, miközben felállok az ágyról, de nem jutok messzire, ő is felpattan, és elém állva elkapja csuklóimat.
- Kérlek, ne csináld ezt… nem úgy értettem! – néz rám szomorú szemekkel. – Csak fáj, hogy játszadozol velem, és hiába csókolsz most engem, tudom, hogy este más karjaiban fogsz elaludni. És ezzel a tudattal nem tudok mit kezdeni… egyszerűen nem tudom, hogy mi van köztünk, nem tudom, hogy viselkedjek veled – néz fel csillogó szemekkel tekintetembe, én pedig képtelen vagyok így itt hagyni.
Kezeimet lassan felemelem, és két vállára teszem őket, nyaka mögött összekulcsolva ujjaimat, majd nagyon lassan ráhajolok ajkaira, de még nem csókolom meg.
- Majd kialakul, hogy mi lesz köztünk – nézek egészen közelről szemeibe, majd összeérintem ajkainkat, de éppen csak egy pillanatra. – Hiróról meg feledkezz meg, ő már nem játszik – mondom őszintén, majd újra birtokba veszem ajkait, ezúttal hosszabban, feszülten várva válaszára. Már kezdem azt hinni, hogy hiába próbálkozok, amikor végre valahára tétován visszacsókol, karjait derekam köré fonva, így teljesen magához húzva testemet. Csókunkba mosolygok, de ezúttal nem megyek tovább, hiszen olyan jó érzés csak így ölelkezni és csókolózni, semmit sem sietve el. Tudom, hogy most egyikünknek sincs szüksége másra, csak a tudatra, hogy még nincs minden veszve, és még igenis tehetünk kettőnkért.
Imádom, ahogy a férfias parfümje belengi az egész auráját, engem teljesen megrészegítve és szinte elolvasztva a karjaiban, így még inkább próbálok szorosan belé kapaszkodni. Ezt bíztatásnak véve végignyalint ajkaimon, a bebocsátásért epedezve, amit én azonnal megadok neki, nyelvemmel táncba hívva az övét. Engedem, hogy legyőzzön, nem harcolok ízlelőszerve ellen, csak még szorosabban bújok hozzá.
Érzem, ahogy testem hatására egyre izgatottabb lesz ő is, így megszakítja a csókot és mohón áttér nyakamra, ott szívogatva, ahol csak tudja. Halkan felnyögök a jóleső érzésre, ágyékomat övének nyomva, amit azzal hálál meg, hogy szégyentelenül fenekembe markol, ezzel sikeresen még közelebb rántva magához.
És ez az a pillanat, amikor szemeim kipattannak.
- Kész a kaja, gyertek! – Yuichiro hangjára úgy ugrok el Kamétól, mint akit egy tüzes vas égetett meg, riadt szemekkel nézve rá.
Lakótársam is megilletődik, de nem annyira, mint én, ezért vigyorogva kinevet.
- Nyugi, lentről szóltak – mondja vidáman, miközben összekulcsolja ujjainkat és visszaránt magához, hogy egy utolsó puszit nyomjon ajkaimra.
- Egyébként is, ezt KELL csinálnunk, hiszen egy pár vagyunk – vigyorog rám, erősen fenekembe markolva, amire nyikkanok egyet.
- Ezt… is? – nézek fel rá kissé pirultan.
- Határozottan ezt is – súgja fülembe, majd kicsit lejjebb hajolva melleim fölé csókol, de ha kivágottabb fölső lenne rajtam, tuti tovább merészkedett volna. – Meg ezt is – vigyorodik el, majd végül eltávolodik tőlem, és előre indul.
Bár látszólag fújtatok és nem tetszik a viselkedése, belülről nagyon is mást gondolok. Akárhányszor visszaidézem csókjait, beleborzongok az érzésbe, és csak még határozottabb leszek korábbi döntésemben. Meg. Kell. Szereznem. Muszáj.

Kame POV

Egész végig, amíg leérünk az emeletről, a korábbi jelenetek tolonganak a fejemben, megannyi kérdést hagyva maguk után. Bele se gondoltam, mit mondok, csak azt vettem észre, hogy egyik pillanatról a másikra a szemei elsötétülnek és már nincs alattam. Ha hagyom elmenni, biztos vagyok benne, hogy semmi nem lett volna a hétvégéből, de így azt hiszem, van esélyem.
De mire? Magam sem tudom. Egyik pillanatban azt akarom, hogy csak az enyém legyen, a másikban meg félek, hogy nem maradna mellettem, és nincs értelme próbálkoznom.
Éppen ezért örülök, hogy együtt jöttünk ide, így ezen a hétvégén sziklaszilárdan el fogom tudni dönteni, hogy hogyan viszonyuljak hozzá, ha újra ketten leszünk.
Határozottsággal szemeimben várom be a lépcső alján és fogom meg derekát, bensőségesen magamhoz húzva, amit Ő egy igazi mosollyal nyugtáz. Ezek azok a pillanatok, amikor tudom, hogy megéri küzdenem a szerelméért.
- Azt hittük már soha nem is értek ide – szól be bátyám csípősen, amire egyikünk se reagál. Legalábbis szóban nem, tőlem inkább egy szúrós tekintetet kap, mit vigyorogva reagál le. Nem is vártam mást, ő az, aki soha nem hagy békén és a végletekig keresztbe tesz nekem, de ha bármi baj van, akkor azért természetesen igazi testvér módjára viselkedik. Gyerekként is ő volt az, akire mindig számíthattam, bármi történt is.
Sógornőm amint meglát minket, azonnal hozza is a gőzölgő levest az asztalra, így pillanatokon belül elkezdünk enni, viszonylag csöndben. Nem sok szó esik köztünk, valahogy mindannyian ezt szoktuk meg. Otthon is, Rannal ha beszélünk is, inkább csipkelődünk, mintsem rendes témákról beszéljünk.
A levest is és a másodikat is hamar elfogyasztjuk, bár látszik lakótársamon, hogy ő azért evett volna még abból a teriyaki szószos csirkéből, de valószínűleg szégyenlős. Látszik, hogy nem rég óta van Japánban, rengeteg étel még újdonság neki. Talán majd jövő héten elviszem egy jobb étterembe.
A gondolatra szórakozottan elmosolyodok, és őt kezdem el nézni, ahogy Nami-channal leszedik az asztalt, így észre se veszem, ahogy bátyám mindeközben egy mindentudó tekintettel figyel engem.
- Iszunk valamit? – áll fel, magára terelve figyelmemet, mire mint akit rajtakaptak, tekintek hirtelen le, de amint eszembe jut, hogy mi elvileg egy pár vagyunk,és szabad bámulnom életem nőjét, azonnal felállok, és vigyorogva mondom, hogy persze.
Míg a két nő a konyhában ténykedik, addig mi leülünk a nappaliban, és bekapcsolva a tévét, elhelyezkedünk a kanapén, egy-egy pohár itallal a kezünkben.
- Na, mesélj öcsikém, hogy van a csapat? – kérdezi Yuichiro rögtön, kortyolva egyet a likőrből.
- Hmm… jól megvagyunk – mosolyodok el. – Amióta új táncosaink vannak, minden jól megy, hamarosan koncertünk lesz megint – mondom elmélázva, miközben a híreket bámulom. Fél füllel próbálok odakoncentrálni, így automatikusan válaszolok, amikor a kapcsolatokról érdeklődik.
- Vicces, mindenki talált magának valakit – húzom gúnyos mosolyra számat.  – Koki Norioval már alig pár nap után lefeküdt, Junno titkon már a házasságról is elgondolkodott Miuval, Ueda Ayumit fűzi, és még Maru is felszedte Minakot – nevetek fel. – Akanét meg Hi… - mondom tovább, de ahogy rájövök, hogy mit készülök mondani, azonnal kijavítom magam. - … őt meg hihetetlen, mennyi időbe telt meggyőznöm, hogy mi igenis összeillünk – nevetek fel, gyorsan kijavítva a hibámat, majd egy nagyot kortyolok az italból. Csípi a torkomat, de jelenleg ez sem érdekel. Csak ne vegye észre.
- Akkor gondolom jó az összetartás – vigyorodik el, miközben ő is meghúzza a poharát, és mintha nem vett volna észre semmit, nézi tovább a műsort.
Percek telnek el csöndben, és már-már azt hinném, hogy megúsztam az egészet, mikor villámcsapásként ér következő kérdése.
- Nem is vagytok együtt, igaz? – nézi a bézs folyadékot, miközben löttyintgeti a pohárban.
Azonnal rákapom döbbent szemeimet, és ajkaim automatikusan nyílnak szét, hogy mentegetőzzek, de ahogy rám mosolyog mindentudóan, vissza is csukom a számat és lehajtom a fejem.
- Sose tudtál jól hazudni, öcsikém – kuncog fel, átnyúlva hozzám és hajamat összekócolva.
- Én… - ajkaimat beharapom, nem igazán jönnek a szavak a számra. – Egyszer csak megjelent nálam Anya és Apa Yuyával, és Anya rögtön kiszúrta Ran rózsaszín pulcsiját… és nem volt szívem azt mondani, hogy ő csak a lakótársam, akit mellesleg akkor utáltam, hiszen annyira beleélte magát, hogy végre találtam egy rendes lányt… - darálom el egy szuszra, mintha ezzel kimenthetném magam teljesen.
- És azóta az egész családnak azt hazudjátok, hogy ti együtt vagytok… - sóhajt fel lemondóan.
- Hai… - mondom halkan, szomorú szemekkel bámulva rá.
- Ha ebbe Ran bele ment, akkor nem lehetsz közömbös a számára – pillant vissza a riporterre, aki éppen egy felvonulásról tudósít Nagoyában. – De ahogy elnézem, ő sem közömbös számodra – mondja huncut hangon.
 – Hát nem éppen – mosolyodok el lassan, most már nem bánva, hogy felfedték a titkomat. Így azért… könnyebb. Éppen ezért, mikor meghallom az említett nő hangját, nem tudom, hogy viselkedjek. Hagyjuk abba a színjátékot, vagy tegyünk úgy, mintha nem buktattak volna le?
- Kazu, nézd! – mondja vidáman, miközben elindul felém, és odapréselődik a kanapé végére, majd teljes testével nekem dől, felfedve a karjaiban tartott kislányt. – Olyan aranyos – néz fel rám csillogó szemekkel, mire én is boldogan elmosolyodok, és előrébb hajolva a kis csöppséggel kezdek el játszadozni.
Boldogan vigyorgok rá, csikizem a kis pocakját, simogatom az arcát, hülye képeket vágok... igazából mindent megteszek, hogy lássam azt az őszinte, gyermeteg mosolyt, amire csak egy kisbaba képes. Eközben barátnőm csak mosolyogva néz minket, hol Marikát, hol engem, majd váratlanul odahajol nyakamhoz és egy puszit nyom forró bőrömre.
Meglep tettével, de boldogan mosolyogva hajolok vissza és nyomok egy rövid csókot ajkaira.
- Na és nálatok mikor jön majd a baba? - kérdezi Yuichiro, amiből most már biztosan tudom, hogy tovább folytatjuk a színjátékot. Gondolom, ez valami kísérlet arra, hogy végleg összehozzon minket.
- Amint Kazuyát nem fogja zavarni a karrierjében – néz föl párom, amire mind én, mind bátyám meglepetten nézünk rá.
Ő nem foglalkozik velünk, tovább gügyög az unokahúgomnak, amit én persze mosolyogva nézek, kicsit átkarolva őket.
Olyan a helyzet, mintha tényleg egy család lennénk.
Egy igazi család.

Akane POV

Óvatosan nyitok be a közös szobánk ajtaján, hogy ha esetleg barátom elaludt volna – ajánlom neki, hogy ne tegye! -, akkor ne ébresszem fel, de amint résnyire nyitom az ajtót, a laptop fényének kiszűrődéséből már tudom, hogy hiába óvatoskodok.
Belépek a szobába és az ajtót magamra csukom, egy pillanatra elidőzve Kame karcsú testén, amint szétnyúlva az ágyon bámulja a monitort.
- Nami-chan nagyon aranyos. Igazán illik a bátyádhoz – terelem magamra figyelmét, miközben átsétálok a szobán, hogy a saját térfelemre terpeszkedhessek. Én is a hasamra fekszem, szorosan Kazuya mellé, vállammal picit odébb lökve, hogy belekíváncsiskodhassak a forgatókönyvbe. Egész nap babáztam Namival, most már azért hiányzik Ő is.
- Na, milyen? Elvállalod? – nézek rá érdeklődve, miközben előhalászom a telefonom, és beírom a főszereplő színésznő nevét a keresőbe.
- Még nem tudom… alszom rá még egyet, azt hiszem – bámulja továbbra is meredten a képernyőt.
- Meg kell hagyni, egész bájos ez a Kyoko-san – gondolkodom el magamban, de amint rájövök, hogy nem ezt kéne mondanom, azonnal kijavítom a hibámat. – Bár nem hozzád való szerintem.
- Miért nem? – fordul felém felvont szemöldökkel.
- Nem tudom… hozzád valaki vadabb kell – vonom meg vállaimat. – Olyan, aki nem hagyja magát azonnal, hogy a magáévá tehesd, hanem akiért meg kell küzdened. Tudod, nem az a tipikus japán feleség… És utána hosszú-hosszú időn keresztül becsülni és csodálni tudod majd – nézek álmodozón a szemeibe, direkt azzal a céllal, hogy összezavarjam.
- Ezzel most célzol valakire? – Szemeiben egyre inkább feléled mind a kíváncsiság, mind a játékosság.
- Én ugyan senkire – vigyorodok el, majd ellököm magam az ágyról, és a bőröndömhöz menve elkezdek benne matatni, fenekemet „véletlenül” az ő irányába kitolva.
- Jössz fürdeni, vagy majd később akarsz?
- Felajánlod, hogy fürödjünk együtt? – Imádom, amikor nem tudja hova tenni a viselkedésemet.
- Azt beszéltük meg, nem? Különben feltűnne a bátyádnak, és akkor fölöslegesen játszanám el a barátnőd szerepét. Amúgy is, mindketten láttunk már ellenkező neműt meztelenül, nem? Sok újat úgysem tudunk egymásnak mutatni – vonom meg vállaimat, majd kiválasztok egy szexi fehérneműt, fölé pedig egy csipkés hálóinget, ezeket pedig leteszem az ágyra. – Vagy mégis? – kacsintok rá pajkosan, majd kuncogva kisietek a szobából.
Amint beérek a fürdőbe, magamra csukom az ajtót, de direkt nem zárom be, hiszen tudom, hogy lakótársam egy percen belül úgyis itt lesz.
Kiengedett hajamat összefogom és egy bohókás kontyba csavarom, hogy ne vizezzem majd össze, na meg hogy ezzel is késleltessem a vetkőzést. Éppen a nekünk kikészített törülközőket szedem szét, mikor hallom, ahogy nyílik az ajtó, és besurran rajta álmaim férfija, még mindig túl sok ruhában.
- Azt hittem, már meggondoltad magad – nézek rá hátra vállam fölött, miközben csípőm két oldalánál megfogom meleg pulcsimat, és háttal neki, lassan lehúzom magamról, egy szál melltartót hagyva felsőtestemen.
- Kazu, kikapcsolnád a melltartómat, ha megkérlek? – kérem meg ártatlanul, titkon örülve a véletlennek, hogy ma az egyik három kapcsos melltartómat vettem föl, és nem egy egyszerű kettest.
Kissé meglepődök, mikor szó nélkül teljesíti a kérést és szorosan mögém állva hátamon kezd el babrálni meleg ujjaival.
Egy apró, érzéki sóhajt hallatok, ami most az egyszer nem szándékos, csak annyira mennyei érzés, ahogy az ő bőre hozzáér az enyémhez, hogy nem tudom magam visszafogni.
- Tessék – mondja halkan, mikor érzem, hogy a melltartó leesik rólam.
- Köszönöm – mosolygok rá megfordulva, persze melleimet gondosan eltakarva tenyereimmel. – Te jössz.
- Mi? – néz rám megszeppenten.
- Furán érzem magam, hogy én már félig meztelen vagyok.
- Én… nem annyira biztos, hogy ez az együtt fürdés jó ötlet… - motyogja halkan, elkapva pillantását rólam, mint egy szégyenlős kisfiú.
Magabiztosan elmosolyodok, majd közelebb lépek hozzá, és felfedve melleim takarását, mindkét kezemet fölemelem, hogy elkezdhessem kigombolni piros-fehér-kék kockás ingét, nyakánál kezdve.
- Tudtam én, hogy csak a szád nagy – kuncogok fel. – Csak a melleimtől beijedsz, Kazu-chan? – nevetek fel, miközben minduntalan próbálom megtalálni a szemkontaktust.
Sértődötten felmorran, és végre elérem, hogy a szemeimbe nézzen, de egyébiránt nem mozdul semmit.
Szó szerint lesimogatom vállairól az inget, majd az én pulcsim után dobom, a mosógép tetejére. Ezután csípőjére fogok, és elkezdem kigombolni nadrágját, ami alatt jól érezhető már félig kemény férfiassága. Ettől új erőre kapok, és teljesen véletlenül nekinyomom a kezem, mikor gombolom ki az anyagot.
- Hupsz, bocsi – teszem szám elé a kezem bűnbánóan, a legártatlanabb ábrázatomat felöltve, majd elhátrálok tőle. – Ezt inkább rád hagyom – mondom pironkodva, miközben rá se nézve, saját nadrágommal kezdek el foglalkozni, nem zavartatva magam csupasz felsőtestem miatt. Kínzóan lassan tolom le farmeromat, hagyva neki, hogy bőröm minden kis négyzetcentiméterét megbámulhassa, ám amikor az utolsó ruhadarabra kerül sor, ott azért már igyekszem, mert na. Mégiscsak a legintimebb testrészem.
Kame közbe valahol félúton észreveszi magát és ő is vetkőzni kezd, legnagyobb örömömre.
Csak ő sokkal gyorsabban, mint én, így a kád két végén egyszerre lépünk be.
Most valahogy egyáltalán nem érzem magam fölényben, sőt… eléggé kiszolgáltatottá váltam. Zavartan nyúlok a zuhanyfejhez és húzom magamhoz, megengedve a meleg vizet, amit elkezdek magamra folyatni. Sietek, mivel feltételezem, hogy Kame fázik, így hamar odaadom neki, én pedig nyomok egy kis tusfürdőt a tenyerembe és elkezdem magam mosni.
Félig sietve, félig érzékien, de inkább az előbbi kerekedik fölém. Inába szállt a korábbi bátorságom. Amennyire jól megterveztem ezt az egészet, annyira érzem most magam félénknek.
Úgy utállak Kamenashi Kazuya, hogy mindig keresztbete… - Hé! – nyikkanok fel, amint megérzek magamon egy meleg tenyeret, így azonnal hátra fordulnék, de Kame nem enged.
- Lazulj el – búgja fülembe hátulról, miközben nyom egy adag tusfürdőt a kezébe és lassan elkezdi mosni a hátam, néha itt-ott belemasszírozgatva bőrömbe.
Én pedig nem vagyok képes mást tenni, mint behódolni neki és jólesően, visszafogottan nyögdécselni érintései alatt.
- Dőlj neki a csempének – érzem meg ajkait fülemnél, miközben csípőmre fog és határozottan vezetget célja felé, ahol egészen picit a hideg kőhöz nyom, leszűkítve a mozgásteremet.
- Kazu… - kezdenék el tiltakozni, de belém folytja a szót, ahogy keze picit lejjebb vándorol, combomon is érzékien végigkenve a csúszós anyagot. Ekkor már meg sem lepődök, hogy egy nagyon kemény valami nyomódik neki néha-néha fenekemnek, persze csak szolidan, amit én ki nem állhatok, hiszen utálom, hogy mindig eltűnik, és csak pillanatnyilag érzem ott. Így mikor kezei újra csípőmnél matatnak, megrántom őket, hogy teljesen nekem essen, ezzel mindenhol éreztetve testét.
- Na… csak nem türelmetlen vagy…? – kérdezi rekedtes hangján, amire először füllentenék, de úgy döntök, hogy inkább nyílt kártyákkal játszom.
- De, kibaszottul türelmetlen vagyok, mert utálom, hogy mindig elhúzod magad tőlem – morranok rá, miközben hátrébb nyomom magam, ezzel még jobban hozzá dörgölőzve, és fejemet vállára ejtem.
- Amúgy is elegem van az elmúlt hónapok macska-egér játékából – csókolok nyakába ingerlően. – Úgyhogy most vagy a magadévá teszel, vagy itt hagysz, de akkor soha többet nem közeledek feléd – nézek fel szemeibe elszántan, két opciót hagyva neki.
Na Kame, most mit fogsz lépni? Végre engedsz a vágyaidnak, vagy megfutamodsz újra?

Érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog, fogalmam sincs, mi fog most következni…

2015. december 25., péntek

# Off...

Először is szeretnék mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt, és előre is, boldog új évet kívánni, ha már így hozta a sors, hogy ide kényszerülök írni... ugyanis a kedvesdrágaaranyos blogspot kitalálta, hogy nekem frissítenem kell a designt, amit én meg is tettem, csak arra nem gondoltam, hogy az évek alatt  totál elbaszták a felületet ha frissítek, a dizim totál eltűnik.

Szóval mi más is várhatna hajnali 1kor, mint hogy új dizit kell csinálnom... szóval mindjárt 2, de összehoztam ezt a minimális kis designt, mivel a css se működött, hiába írtam át a kódot a saját ízlésemre. Hát igen... szóval elegem lett, és mivel volt egy kis szerencsém, még nyitva volt egy lapon az oldal,a régi dizájnjában amit azóta bezártam, anélkül, hogy leprinteltem volna én hülye, mert az nekem nagyon tetszett , és a szöveget meg a gifeket csak átmásoltam, kicsit átírogattam, de ennyi.
Szóval igen, kicsit sem vagyok mérges.

DE! Ami Nektek jó hír, hogy azért kerültem az oldalra, mert írom a kövi fejit a HNRAV-ból és meg kellett valamit néznem. :D Szerintem szilveszteri ajiként megkapjátok, bár még gondolkoznom kell jócskán, hogy mit hogyan kéne, ugyanis a ficu közeledik a végéhez, és már nem játszadozhatok a szereplőkkel :3

Szó mi szó, kellemes ünnepeket, és remélem hamarosan látjuk majd egymást :)

Ps. a chat jelszavamat/felhasználónevemet/e-mail címemet is elfelejtettem, úgyhogy az is új... khmm. Szerettek, ugye?


2015. október 24., szombat

Ha neked rohan a végzeted - 32. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  nincs
Megjegyzés: 

Halihó :)

Nem itt terveztem elvágni a fejezetet, de útközben támadt egy jó ötletem, aminek a kövi fejezetben nagyon fogtok örülni :)
Bocsánat a késésért, de most kezdtem az egyetemet, és hát nem a legkönnyebb megszokni :/
Na de nem panaszkodom, majd túljutok ezen a korszakon, és kiszámíthatóak lesznek a frissek :)
Addig is, jó olvasást!





32. Csak az enyém



- Biztos beraktunk mindent?
- Igen, Kame, mindent beraktunk.
- És a cumik is megvannak?
- Azok is.
- És a plüssök?
- Szintén.
- És az etetőszék?
- Hm.
- És a…
- Az is, Kamenashi… - sóhajtok fel, irritáltan pillantva a mellettem vezető férfire.
Meglepetten fordítja fejét felém, nagy pilláival pislantgatva.
- Ne hívj így… - morog halkan.
- Miért ne? Hiszen ez a neved – vonom meg a vállaimat.
- Nem szeretem, ha egy hozzám közel álló ember így hív – néz mélyen a szemeimbe, miután megáll a piros lámpánál.
- Én pedig nem szeretem, hogy ilyen idegesítő vagy – viszonzom pillantását.
- Mouu, csak izgatott vagyok ~ - húzza el mondatát, macskás ajkait kinyomva.
- Ne aggódj, mindent beraktunk, minden jó lesz, mindennek örülni fognak és senki nem fog semmit megsejteni rólunk – rakom kezemet az övére, nyugtatólag végigsimítva alkarján.
Tegnap az egész estét munka után azzal töltöttük, hogy megbeszéljük, mit mondjunk, mikor jöttünk össze, hogyan, tervezzük-e a házasságot… Mindent, de tényleg. Iszonyatosan furcsa volt ilyesmikről beszélni, de valahol a szívem legmélyén egy nagyon kellemes, meleg érzés kezdett kibontakozni a bensőmben.
Azt már inkább nem is említem, hogy lefekvés előtt még a közös gyermekeinket is elképzeltem, ahogy a kertben futkorásznak, az apjuk elől menekülve, aki épp megcsiklandozni készül őket.
Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak a képre, de amint észreveszem, hogy néz, pironkodva fordítom el fejem, a mellettünk várakozó autó utasát nagyon érdekesnek találva.
Sóhajt egy nagyot, túltéve magát furcsa viselkedésemen, miközben újra beizzítja a motort, hogy aztán lassan lekanyarodhasson egy mellékútra.
Automatikusan figyelem a tábla kijelzőjét, hogy melyik üzemanyag mennyibe kerül, próbálva összehasonlítani az otthoni árakkal. Japán határozottan drágább, mint Magyarország. Minden tekintetben. Tokyo centruma meg pláne, mégis, nem cserélném le semmire.
Abszolút nem panaszkodhatok, hiszen a lakásért nem kell fizetnem, mégis egy luxus villában élek körülbelül, a bevásárlást is lakótársam intézi, meg úgy mindent. Mert ő megteheti, hát persze.
Így én leginkább csak ruhákra költök, illetve az apró kis kiegészítőkre. Ha gyűrűkről van szó, akkor egyszerűen nem tudok leállni, fanatikus vagyok. Mindig díszíti a kacsómat néhány darab. Ezek nélkül el sem indulok otthonról.
Megrázom fejem, észrevéve magam, hogy mennyire eltértem az eredeti gondolatmenetemtől, majd komótosan kiszállok, dzsekimet azonnal összehúzva magam körül.
Lassan a november derekán járunk már, de az eddig megszokott időjáráshoz képest az elmúlt egy hét valami szörnyűség volt. Túlságosan hirtelen jött a hideg, szinte egyik napról a másikra, nem adva lehetőséget az alkalmazkodásra. Emiatt picit meg is fáztam, de három nap teán éldegélés rendbe hozott szerencsére.
- Bemegyek kávéért, te kérsz valamit? – szólok hátra barátomnak, aki csak megrázza fejét, majd figyelmét újra méregdrága kocsijára fordítja.
Megvonom vállaimat, majd besétálok a pár méterre lévő kis benzinkútra, megkönnyebbülten sóhajtva fel, ahogy arcomat megcsapja a forró levegő. Máris jobb idő van.
Elégedetten elmosolyodok, majd köszönve az eladó srácnak, a pultnak támaszkodom és elkezdem kibogarászni a kávé fajtákat.
És bár szégyen, nem szégyen, inkább az angol nevüket kezdem el nézni, úgy gyorsabb lesz.
- Egy brazil kapucsínót kérnék, két cukorral és egy kis tejjel – döntök végül, majd megfordulva Kamét kezdem el kint bámulni.
Iszonyatosan kíváncsi vagyok, hogy vasárnap este milyen hangulatban fogunk hazaérni a városba, illetve hogy mennyit fog fejlődni a kapcsolatunk. Ugyanakkor nagyon félek, hogy megint történik valami kínos, vagy valami olyan, aminek nem kéne megtörténnie.
- Tessék – zökkent ki gondolataimból a srác, amint elém tolja a forró italt, szélesen mosolyogva rám, már-már kacérkodva.
- Köszi – mosolygok rá, majd már nyúlnék a pénztárcámért, de megállít.
- Hagyd csak, a cég ajándéka – vigyorodik el, miközben ő is a pultra támaszkodik. – Honnan jöttél?
Megilletődötten nézek rá, gyorsan végigmérve alkatát, de ha már ilyen „kedves” velem, nem fogom elrontani a hangulatot. Másrészről… másféleképpen is jól járhatok.
- Magyarországról, de félig japán vagyok – mondom mosolyogva, miközben fél füllel hallom, ahogy Kazuya is belép a meleg boltba és felénk tart.
- Az hol van? Amerikában? – villantja rám ezer wattos mosolyát, mire én csak hangosan felnevetek.
- Európa szívében - mondom vigyorogva, cseppet sem mutatva ki csalódottságomat. Amennyire néz ki jól, annyira buta.
Oldalra pillantva látom Kamén, hogy nem tetszik neki a helyzet, de hát most Istenem, nem vagyok azért csúnya, nem tudom, mit problémázik.
- Kérsz még valamit? – kérdi tőlem, mire csak megrázom a fejem.
- Akkor csak a kávé lesz meg az egyes kassza – készíti ki a pénzt.
- Tízezer kilencszáz yen lesz – mondja, átnyújtva a férfinek a számlát.
- És a kávé? – vonja fel a szemöldökét.
- A cég ajándéka – kuncog fel az eladó srác, közben pimaszul rámkacsintva.
Kame csak nemtetszően morog egyet, majd odaadja a pénzt, és birtoklóan átkarolva derekam kivezet a boltból.
Bár nem sejtik, de az üvegajtó feletti tükörből pontosan látom, ahogy Kame visszafordul a pultoshoz, aki éppen a fenekemet nézi, és vet rá egy szúrós pillantást.
Ezek után még magabiztosabban és még szélesebb vigyorral sétálok ki az üzletből, egészen picit közelebb dörgölőzve az én féltékeny macskámhoz.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy féltékeny vagy – vigyorgok képébe, majd kimászva karjai közül, beszállok a kocsiba, de szemem sarkából észreveszek valami villanást. Azonban mikor odafordulok, nem látok semmit, így nem tudom hova tenni a dolgot.
Nem is foglalkozom ezzel sokáig, ugyanis Kame máris behuppan mellém, ám ahelyett, hogy beindítaná a kocsit, megfogja erősen állam hüvelyk és mutató ujjával, majd szélsebesen ajkaimra mar.
Meglepetten nyikkanok fel, a kávét majdhogynem kiejtve ujjaim közül, olyan váratlanul ér támadása. Egy pillanatig még ellenkezek, de ahogy nyelve az enyémhez siklik és táncba hívja, meg se fordul a fejemben az ellenállás. Szabad kezemmel combjára marok, miközben ugyanolyan hevességgel próbálom viszonozni csókját, amit akármennyire nem tudok hova tenni, borzasztóan élvezek.
Nem tart tovább az egész csupán fél percnél, de máris pihegve válik el tőlem, államat még mindig szorosan tartva.
- Ezen a hétvégén CSAK az enyém vagy – néz mélyen a szemeimbe, a csak szócskát erőteljesen megnyomva, majd teljesen normálisan kiveszi a kezemből a kávét és kortyol belőle egyet.
Ahogy visszaadja, ujjai enyémekhez érnek, jóleső bizsergést váltva ki belőlem. Megborzongva húzom mosolyra vastag ajkaimat, nyíltan rápillantva.
- Mit tervezel, Kazu? – kérdem szeretetteljesen. Egyszerűen csak jól esik, hogy ennyire ragaszkodik hozzám.
- Eddig nem terveztem semmit, de ezután a hülyegyerek után elgondolkodtam rajta, hogy magamhoz láncoljanak – vonja fel szemöldökét, miközben kifordul az állomásról, felhajtva az autópályára.
- Azt se tudta, hol van az otthonom – nevettem fel. – De az biztos, hogy elvinném egy körre – kacsintok rá lakótársamra jelentőségteljesen.
- Ha így folytatod, mindjárt én viszlek el egy körre – mondja morcosan.
- Türelem Szívem, türelem. Majd nálatok - nevetek rá, ismételten combjára markolva, ám ezúttal valamivel föntebbi részre.
Tisztán látszik, ahogy nyel egy nagyot, aminek következtében elégedetten dőlök hátra az ülésben, belesüppedve a bőrhuzatba.
De komolyan, miért lenne baj, ha megtörténne, ha végre engednénk egymásnak, és egy pár lennénk? Ha a hétfőt már úgy kezdenénk, hogy van egy újabb közös kis titkunk? Hogy egy hajszálnyit még közelebb kerültünk egymáshoz?
Két felelősségteljes felnőtt vagyunk, a tetteinkért csak mi felelünk. Egy botlásnak is tekinthető. Akkor mi baj lehetne belőle?
Ahogy korábbi birtokló mondatára gondolok, a hideg is kiráz. Mint ahogy a filmekben szokás, most az én hasamban is pici pillangók kezdenek repdesni, amit sajnos Kame csengőhangja azonnal megtör.
Pillanatok alatt, gyakorlattan rakja ki a telefonját a műszerfalra felszerelt kis tartóba, majd felvéve kihangosítja, egyáltalán nem zavartatva magát, hogy ott vagyok én is.
Rögtön megismerem a negyvenes éveiben járó menedzserének a hangját, és innentől kezdve már nem teszek úgy, minta nem hallgatóznék.
Meg sem lep, mikor kedvenc lakótársam egy újabb lehetőséget kap.
- Elküldtem neked a dorama forgatókönyvét. Hétfő estig kell választ adnom, addig olvasd át, és döntsd el, hogy akarod-e, különben a második jelölt kapja a főszerepet. Ami tegyük hozzá, nem lenne nekünk túl előnyös – mondja dorgálóan, bár nem tudom, mire fel, hiszen Kazuya már így is kidolgozza a beleit.
- Hai… - sóhajt fel barátom egyhangúan. – Még ma este átolvasom – mondja engedelmesen, mire fel kibújik belőlem a kisördög, és érzékien combjára simítom a kezem, valamivel térde fölé, hogy aztán följebb bátorkodhassak.
- Ööö… holnap… e…stig – makogja száradt ajkakkal, miközben szeme sarkából szúrósan rám néz.
Tenyeremet szorosan ajkaimra zárom, hogy ne okozzak neki még több problémát a menedzsere előtt, azzal, hogy hangosan felnevetek. Mielőtt elfordulna, még kiötlöm rá nyelvemet, majd inkább a borús időjárást kezdem el figyelni, hiszen az autópályán nem látok túl sok érdekességet. Kíváncsiságból az órámra nézek, épp mikor Kame kinyomja a telefont.
- Mikor érünk oda? Azt mondtad, nincs egy óra az út, de már több, mint ötven perce utazunk – vágok azonnal formálódó szavaiba, amik úgyis csak ledorgálnának, így esélyt sem adok neki a beszédre.
- Mindjárt. Kábé tíz perc, és lehetőségem lesz megbosszulni az előbbi kis csínyedet – néz rám felvont szemöldökkel.
- Áh, úgyse fogsz semmit tenni, csak nagy a szád – vigyorgok rá gonoszan, mire nem kapok mást, csak egy „hn”-t. Ez nem is lenne furcsa, de az, hogy a maradék időben nem szólal meg… na az különös. Bár biztos csak aggódik az elkövetkezendő két nap miatt.
Nem telik bele pár perc sem, előhalász a zsebéből egy számomra ismeretlen kulcscsomót, amin megnyomva a távirányító egy gombját, a kapu kinyílik, beengedve minket kocsistul az udvarba.
Meglepetten nézek fel a szintén hatalmas házra, ami bár letisztult, egész családias kívülről. De hogy minek kell ekkora ház…
- Ti, Kamenashik úgy tűnik, mind a nagysághoz vagytok szokva - morgom orrom alatt, ahogy megállunk a hatalmas udvar egy kis szegletében.
- Majd megszokod mellettem – vonja meg vállait, miközben kiveszi a kulcsot a kocsiból, és rám néz kicsit aggódó szemekkel.
- Megjegyeztél mindent, ugye? – néz idegesen oldalra, ahogy a ház bejárati ajtaja kinyílik, és a bátyja sétál felénk.
- Ne nézz már ennyire hülyének – fintorodok el, majd véget vetve  további aggodalmaskodásának, kiszállok a kocsiból, és kedvesen a közelgő Kamenashira mosolygok. Ő azonnal viszonozza mosolyomat, majd megállva előttem a pakoló Kaméra néz várakozón.
- Kame-chan, hát be sem mutatod nekem ezt a gyönyörű hölgyeményt? – vigyorodik el azonnal, nem kis zavarba hozva engem, és már nyújtja is a kezét az enyémért, majd mélyen a szemeimbe nézve egy csókot hint a kézfejemre.
- Kamenashi Yuichiro, szolgálatára kisasszony – mondja bazsalyogva.
- Akane… Akane Ran – motyogom kissé halkan, kezdeti lelkesedésemet azonnal a béka segge alá küldve.
- Na, Ő az enyém – áll meg Kame mellettem, kezét birtoklóan átfonva derekamon, miközben ajkaival sértődötten csücsörít testvére felé és beljebb lökdös. – Egyébként hoztunk néhány apróságot a picinek – mosolyodik el végül melegen, majd eltávolodik tőlem, hidegséget hagyva ujjai nyomán. Beleborzongok érintésének hiányába, akkor, abban a pillanatban annyira természetesnek tűnt, most meg… ajh. De legalább egy szobán – mi több, egy ágyon - osztozok vele, és lesz esélyem megszerezni magamnak. Mert az biztos, hogy úgy megyünk el innen majd vasárnap este, hogy szívét, lelkét, testét… mindenét az enyémnek tudhatom.

2015. szeptember 2., szerda

Ha neked rohan a végzeted - 31. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés:

Nos hát sziasztok! :)

Több, mint két éve, hogy utoljára jelentkeztem HNRAV frissel… ami miatt iszonyúan szégyellem is magam, de közbe jött egy olyan élethelyzet, ami miatt egyszerűen nem ment az írás. Utána még megpróbálkoztam 2 ficivel, de azok se voltak az igaziak, így ideiglenesen abba hagytam.

Most viszont augusztus elején újra rátaláltam, bele olvastam, és szerelem első látásra :)) Tudom, nem a legjobb, az akkori írói stílusomra egyáltalán nem vagyok büszke – igazából most sem, még vissza kell rázódnom -, de annyira a szívemhez nőtt ez a történet, a szereplők meg persze Ti is, kedves Olvasók, hogy hibának láttam nem befejezni.

Amúgy is megígértem, hogy valamikor be fogom fejezni. Ez az időpont jelenleg is kétséges, de igyekezni fogok, és ha két év múlva is, de befejezem.
A régi ütemű frissítést viszont nem fogom tudni vállalni, örülni fogok, ha havonta meg tudok írni egy fejezetet, nem hogy hetente kettőt, mint régen.

Remélem, az olvasó tábor lassan majd vissza talál hozzám. Efelől igazából nagyon pozitív vagyok, hiszen így, két év nulla visszajelzés után is nagy rá a kereslet, igény, ami nekem mindennél többet jelent.

Na nem is szaporítom tovább a szót, Kame és Akane újabb izgalmas kalandokba keverednek együtt, olvassátok el és ha nem nagy kérés, örülnék néhány vissza jelző kritikának is, hogy érdemes-e folytatnom tényleg. :D


Jó olvasást! :)


31. Baba váró




„Már több, mint egy hónapja, hogy hazajöttünk a táborból, de a kapcsolatunk Kaméval még mindig töretlen volt. Mindketten nagyon igyekeztünk, hogy ne vesszünk össze a legapróbb dolgokon is, és néhány kisebb csetepatétól eltekintve nem is volt nagyobb vitánk.
Megtanultuk kezelni a másikat – nagyon jól tudtam, hogy ha valami nem a tervei szerint megy, akkor jobb békén hagyni, hadd duzzogja ki magát, aztán utána jöhet a jó meleg, friss vacsora, és minden el is van felejtve. Hát persze, hiszen a pasik szívéhez a hasukon keresztül vezet az út.”

Aprót mosolygok, egy pillanatra elidőzve tollam mintázatán. Hát igen, Kazu imádja a hasát, én viszont utálom, hogy akármennyit eszik, nem hízik meg. Mondjuk, amilyen életet él…

„…Ő pedig nagyon jól tudja, hogy ha ideges vagyok, csak rám kell hagynia a dolgokat, és másnap reggel már minden rendben lesz.
Úgyhogy megtanultunk egymás mellett békében élni, ez pedig a csapatra is jó hatással volt. A kis kempingezős kiruccanásunk kicserélt mindannyiunkat, akkor hétfőn reggel újult energiával folytattuk a koncert szervezését.
Legnagyobb meglepetésemre a páros táncok is nagyon jól mentek. Bevallom őszintén, azoktól tartottam a legjobban, hiszen az egész koreográfia egy kész pornófilm. Persze lehet csak nekem, hiszen én vagyok az, aki a barátja nemi szervét ingerli. Bár ennek nem kéne örülnöm, mégis megteszem – Kame meg a melleimet helyezi a rivaldafénybe, tehát ő sem ússza meg a kínos részeket.
Szerencsére megszoktuk már egymást, és nincsenek azok a kínos pillanatok, amikor legszívesebben csak elmenekülnénk egymástól. Tudjuk, hogy a munka az munka, és csak a saját dolgunkat nehezítjük meg, ha minduntalan megállunk a kényelmetlen szituáció miatt.
Ám amint a próba véget ér, mi újra bolondozunk egymással, és ugratjuk a másikat, mintha az lenne a hivatásunk.
A lényeg, hogy nagyon jól elvagyunk. Esténként gyakran alszunk együtt, főleg, ha filmezős pénteket tartunk – újabban jó szokásunk, hogy péntek este berakunk valami jó kis filmet, és popcornt zabálva alszunk el valamelyikünk ágyában, vagy épp a nappaliban lévő kanapén. Másnap persze összebújva ébredünk, de csak mosolygunk egyet, mintha semmi se történt volna.
Hát igen, rég aludtam olyan jól, mint az elmúlt hetekben.
Na de most mennem kell, Kazuya hazaért, úgyhogy neki is állunk főzőcskézni valamit. :))”

Nagyot sóhajtva csukom be a naplómat, majd süllyesztem be az ágyam matraca alá, épp mielőtt lakótársam megjelenne az ajtómban, a fa keretet támasztva.
- Szia – sóhajtja fáradtan, de kis mosollyal ajkain.
- Okaeri* – mosolygok vissza, mire ajkai még jobban kiszélesednek, és lassan az ágyamhoz cammog, majd egyszerűen rádől teljes erejéből, hasán feküdve és arcát felém fordítva.
- Sokáig tartott a megbeszélés – mondom halkan, miközben kezemet felemelve ujjaimat puha tincsei közé vezetem, fejbőrét kezdve el masszírozni. Imádom azt az érzést, ahogy a rakoncátlan fürtjei a kézfejemre omlanak, mikor így simogatom.
Már azt hittem elaludt, olyan sokára szólal csak meg.
-Rengeteg mindent átbeszéltünk… - kezd bele. – A belépőktől a fan cuccokon keresztül a díszletekig mindent, de még a szólószámok effektjeivel is elkészültünk – emeli rám fáradtan csillogó szemeit.
- De hát még egy csomó idő van, miért kell mindennel kapkodni? – húzom el számat, aprót sóhajtva.
- Ismered az öreget… - Kérdésemre csak ennyit felel, majd nagy nehezen összeszedi magát, és kóvályogva rám néz. – Elmegyek fürdeni, aztán főzünk valamit? – kérdezi csöndesen, mire csak aprót bólintok.
- Ki nem hagynám – vigyorodok el lassan, majd én is felkelek. Végignézem, ahogy kimegy a szobámból, majd lehámozom magamról a pulcsimat, ugyanis nagyon melegem van. Amióta Ő a közelembe jött, különös módon.
Fejbecsapom magam bugyután, majd még épp látom, ahogy Kame meztelen felsőtesttel eltűnik a fürdőben, én pedig a lépcsőfordulóban teszem ugyanezt.
Leérve a konyhába, töltök magamnak egy pohár vizet, miközben azon gondolkodom, mi legyen a vacsora. Miután semmire sem jutok vele, benézek a hűtőbe, hogy majd onnan megjön az ihlet, de meglepődök, mikor egy tálcányi lazac néz velem szembe.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon akkor is ott volt-e, amikor hazajöttem, de miután fogalmam sincs, inkább leültem a székre és telefonomat kezdtem el nyomkodni.
Alig negyed óra telt el és lakótársam már ugrándozott is le a lépcsőn, egy fehér törülközővel vizes tincseit törölgetve. Jól áll neki a fehér, az már egyszer biztos.
- Nem kezdtem neki a vacsinak, mert fogalmam sincs, hogy miért van egy lazac a hűtőnkben – nézek rá tanácstalanul, mire csak elneveti magát.
- Most hoztam, van egy recept, amit gondoltam, kipróbálhatnánk – mosolyog rám azon az őrjítő mosolyán, amivel nők ezreit veszi le nap, mint nap a lábairól.
- Mégis milyen? – húzom föl szemöldökeimet meglepetten.
- Várj csak… felírtam – mondja elgondolkodva, miközben tréningnadrágja zsebében kezd el kutakodni iPhone-ja után.
Szemeim megakadnak a nadrágon; valahonnan ismerős. Míg ő a méregdrága kütyüt nyomkodja, szorgosan kutakodok emlékeimben, hogy vajon hol láthattam ezt a nadrágot rajta… aztán hirtelen beugrik. Az egyik fotózáson viselte, amikor az az edzéses téma volt, vagy mi. Már akkor is feltűnt, hogy kurva jól áll neki az ilyen selyem-szerű anyagú gatya. Szépen kiemeli a formáit. Gondolatban megrázom fejem, és tekintetem újra arcára vezetem, de rögtön el is pirulok, mikor látom, hogy mélyen szemeimbe nézve vár rám már egy ideje.
- Én csak… - kezdenék el magyarázkodni, de szavamba vág.
- Gyömbéres-majonézes sült lazac. Megfelel? – néz rám elégedetten, mire még jobban zavarba hoz. Imádja, ha ő lehet fölényben velem szemben. Bahh!
- Meg… -fújom duzzogva, majd inkább elfordulva kiveszem a halat a hűtőből és a pultra teszem, levágva róla a fóliát.
Közben Kazuya is mellém lép és egy törlőkendőt leszakítva elkezdi leitatgatni a narancs színű húsról a fölösleges nedvességet. Mivel nem ismerem a receptet, ezért csak figyelem, ahogy utána egy kisebb darab gyömbért vesz elő.
-Lepépesíted? Addig megízesítem a lazacot – kérdi, de már indul is a fűszeres polchoz, meg sem várva válaszomat.
Vállat vonva elkezdem hámozni a gyömbért, majd ahogy kért, ledarálom, és villával még egy picit megnyomkodom, hogy tökéletes legyen.
Miután mindketten készen vagyunk a saját feladatunkkal, fogja a húsokat és a lepépesített gyömbérrel keni be a lazacot, majd a sütőbe rakja.
Bevallom, nem szeretem a gyömbért, magamtól biztos nem ennék, de nem akarom elrontani a kedvét, hiszen annyira lelkes volt, mikor előhozakodott az ötlettel. Nem lenne szívem lelombozni.
Vállam fölött hátrapillantok rá és azonnal elmosolyodok, ahogy elmélyedt arcát figyelem, amint valamit éppen keverget.
- Mit csinálsz? – kérdem furcsálkodva, miközben közelebb araszolok hozzá.
- Majonézt – válaszol azonnal, mire én csak nagy szemekkel bámulok.
- De hát van még a hűtőben – mutatok az említett tárgy helyére.
- Igen, de én a házit jobban szeretem – vigyorodik el, majd márt egy kicsit a fakanálra, és felém nyújtja. – Kérsz?
Válasz képpen azonnal oda hajolok, hogy lenyalhassam, de az utolsó pillanatban a majonéz az orrom hegyén landol, a szám helyett, égető érzést hagyva maga után.
-Na! – horkanok fel hirtelen, sértődötten nézve rá, ugyanakkor hitetlenkedve, hogy miért égetett meg. – Ez forró volt!
- Ja, bocsi, ezzel fordítottam át a halat az előbb – dugja ki a nyelvét pajkosan, felnevetve reakciómon.
- Akkor is fájt – duzzogom, mire közelebb lép hozzám.
- Csukd be a szemed – utasít.
- Miért? - nézek rá kicsit bizalmatlanul.
- Csak csukd be.
Kicsit vonakodva ugyan, de lehunyom pilláimat. Pár másodpercig nem történik semmi, majd a semmiből megérzem ajkait orromon. Azonnal kipattannak szemeim és fülig vörösödök, az este folyamán immár másodjára. Olyan, mint egy angyal. Egy gyönyörű védő angyal. Aki hirtelen felpillant, íriszeinket összekapcsolva, én pedig ha lehet, a piros egy még sötétebb árnyalatát veszem fel.
-Kame… - hebegem akadozva, de ő nem szól semmit, csak egyszerűen elmosolyodik azokkal a gyönyörű macskás ajkaival és a majonézes tálat a kezébe kapva bekeni a félig átsült lazacot.
Kábulatomból a hal fenséges illata szakaszt ki. Felülkerekedve értetlenségemen csak mosolygok egyet a fiatal férfi kedvességén, teljes hétköznapi dologként tekintve erre az orr puszis dologra. A barátok gyakran csinálnak ilyet.
Figyelem, ahogy visszarakja a vacsoránkat még a sütőbe, beállítva rajta az időzítőt, hogy csipogjon tíz perc múlva, majd a szekrényekhez lép, hogy megterítsen. Én is segítek neki, együtt szedjük elő a tányérokat, majd ő eltűnik a pincében, míg én az evőeszközöket intézem.
Percek múlva egy üveg, drága vörösborral tér vissza, ami szerinte nagyon jól fog illeni a lazachoz. Egy percig se kételkedem benne, hiszen az egyik doramájában borszakértőt játszott, ami mögött tényleg kemény munka volt, mindent alaposan megtanult, és ezt a tudását manapság is kamatoztatja. Állítása szerint a nőket könnyű levenni a lábukról ezzel a tudománnyal. Én pedig nem tudok mást tenni, mint igazat adni neki, hiszen ahogy töltögeti a bort olyan magasról, azzal a profi pózzal… valóban szívdöglesztő. Még azt se bánnám, ha megmérgezne és kihasználná a helyzetet.
Halkan felsóhajtok, miközben lehuppanok a székre, megvárva, míg az asztal közepére teszi a forró tepsit, ínycsiklandozó illatokkal töltve meg a tágas helyiséget.
Míg ő is elhelyezkedik, addig szedek mindkettőnknek a korábban kikészített saláta mixből, majd ráfektetek egy-egy szelet lazacot, esztétikusan elrendezve az egészet. Mert persze egy ekkora idol-nak nem is jár ennél kevesebb.
Tekintetem lassan rá emelem, és szemeim érezhetően ellágyulnak. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy eleget tudjak tenni a kempingben tett ígéretemnek, miszerint elfelejtem.
Ha állandóan ilyen kedves hozzám, nem vagyok képes eltörölni az érzelmeimet csak úgy. Mégiscsak, lássuk be, észveszejtően jó pasi, mind külsőleg, mind belsőleg. Ha bele gondolok, iszonyúan féltékeny vagyok azokra a nőkre, akik az ágyában kötnek ki, netalántán tovább is jutnak a szívéhez vezető úton. De persze nekem egy szavam sem lehet, hiszen rengeteg alkalmam lett volna elcsábítani, magamhoz kötni, mégsem tettem. De az úgy nem az igazi, ha csak én akarom teljes szívemből. Ha legalább egy pici – tényleg csak egy pici – esélyt is látnék arra, hogy viszonozná az érzéseimet, azonnal lépnék. De így… tűrnöm kell, és elviselni a tudatot, hogy nincs beleszólásom abba, hogy kivel randizik. Bár…
- Itadakimasu! – mosolygok rá, majd kezdek el azonnal enni, hogy minél hamarabb rátérhessek a tervemre.
Ugyan túl akartam játszani magam, hogy milyen finom a kaja, semmi szükség rá, hiszen valóban mennyei – amit nem vagyok rest ki is nyilvánítani.
- Hmmmm ez nagyon jó! – nézek rá felcsillanó szemekkel. – Az eddigi barátnőid hülyék, hogy hagytak elmenni – mondom elismerően, közben figyelve minden apró rezdülését.
De persze mivel olyan fene jó színész, még a szája sarka sem rezdül meg.
- Tudod, nem minden az, ha valaki jól főz – pillant rám picit bánatosan. – Ismered a napirendem, tudod, mennyire nehéz lenne fenntartanom egy kapcsolatot.
- Ha igazán akarod, bármi lehetséges – vonom meg vállaimat. – Különben is, ha szembejön veled egy lány, aki nagyon megtetszik, hagyod elmenni, csak mert te nem érsz rá olyan gyakran, mint egy átlagos korodbeli?
- Előbb-utóbb meglépne. Akkor minek foglalkozzak olyan dolgokkal, mint a szerelem?
- Mert anélkül nem élet az élet. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik lány szívesen lenne veled kapcsolatban, és nem érdekelné, hogy ilyen a beosztásod – mondom lazán, miközben bekapok egy újabb falatot.
- Még te is? – Kérdésére félre nyelek és köhöghetnékem támad, de csakhamar válaszokért kutatom barna íriszeit.
- Még én is – mondom néhány másodperc után, kacér tekintetén a mosolyt még szélesebbre húzva ezzel.
- Akkor miért nem adod meg magad nekem? – vonja magasra a szemöldökét, egyre magabiztosabban nézve rám.
- Mert amíg nem vagyok benne biztos, hogy nem csak egy-egy éjszakára kellenék neked, addig még a gondolattal se fogok eljátszani, hogy milyen lenne a barátnődnek lenni, mert úgyis csak csalódnék. – Hazudtam. Már vagy egy hónapja azon gondolkodom, hogy milyen jó is lenne a barátnőjének lenni.
Ezek után több szó nem esik köztünk, csöndben esszük a finom vacsorát, kiélvezve az ízeket, néha egymásra mosolyogva, mintha ez a párbeszéd meg se történt volna.
Evés után felajánlja, hogy elmosogat, amit én kihasználva már ugrándozok is föl a lépcsőn, hogy minél hamarabb letudjam a fürdést és mehessek aludni.
Zuhanyzás közben eszembe jut, hogy ma reggel barátnőm szólt, hogy van egy érdekes cikk a kinnt élő magyarokról, úgyhogy el is döntöttem, hogy lefekvés előtt azt még elolvasom, úgyis csak fél tíz körül jár az idő.
Amint végzek, át is öltözöm a pihe-puha hálóingembe, amit még mielőtt kimennék a fürdőből, megigazítok, ugyanis nem a leghosszabb fajtából való. Nem mintha kínosan érezném magam miatta, csak lakótársamat nem akarom kényelmetlen szituációba keverni, ha esetleg felcsúszna az a hálóing.
De aggódásom fölösleges, tompán hallom az edények koccanását, jelezve, hogy még mindig a konyhában mosogat.
Papucsomat ledobom lábaimról és elterülök az ágyamon, lehunyt szemekkel végigpörgetve a mai nap eseményeit. Egy ideje rájöttem, hogy ha nehéz napom volt, sokkal tisztábban tudok gondolkodni, ha még egyszer lejátszom fejben az eseményeket és a döntéseim is reálisabbak. Bár ma kifejezetten könnyű napom volt, ugyanis minket, lányokat előbb elengedtek a próbákról, megszoktam, hogy minden nap véghezviszem ezt a kis rituálét, így ma sincs ez másképp.
Pár perces relaxálás után viszont felülök, hátamat az ágyam támlájának támasztom és elkezdem fellapozni az újságot. Csakhamar ráakadok a cikkre és belefelejtkezve kezdem el olvasni, igyekezve minél gyorsabban kibogarászni a kanjikat. Hát, mit ne mondjak, az írásom és az olvasásértésem nem a legjobb még, viszont a beszédem verhetetlen. Szépen ki tudom magam már japánul is fejezni, akárcsak a magyarban, úgyhogy már csak az írott részére kellene rágyúrnom, és minden tökéletes lenne. De végülis még három hónapja se vagyok itt, mit is várok.
Épp lapoznék a következő oldalra, mikor szemem sarkából észreveszem barátomat, amint bekopog a nyitott ajtón, az engedélyemre várva.
-  Gyere csak- mosolygok rá, miközben arrébb húzódok az ágyon, helyet engedve neki magam mellett.
Mosolya csak még szélesebb lesz, ahogy belép és közben telefonját kezdi el nyomogatni. Pár pillanat múlva választ is kapok kérdő tekintetemre, amikor is egy kisbaba fényképét nyomja az arcomba.
- Gyereket akarsz? – vonom fel szemöldökömet összezavarodottan.
- Nem – rázza meg fejét. – Vagyis de. Csak nem most – mondja picit zavartan nevetve, majd leül mellém az ágyra, a többi képet is megmutatva.
- Most délután született, Marika-nak hívják – mosolyodik el, lezárva Iphone-ját.
- És ő… ki is? – kérdem még mindig teljes tudatlanságban.
- Hát Yuichiro lánya! – néz rám, mint valami UFO-a.
- És mégis ki az a Yuichiro?!
- Hát a bátyám!
- Neked nincs is bátyád…
- Dehogynem! Méghozzá kettő is!
- Mi?
- Meg egy öcsém is van. Tudod, Yuya…
- Yuya oké, de…  Mi a franc, én ezeket miért nem tudtam? – néztem rá nagy szemekkel.
- Azt hittem, te is mindent tudsz rólam, mint a fanok – vonja meg vállát.
- Ahaaa… - húzom el a szó végét. – Csakhogy én nem egy vagyok a több millió fanod közül – nézek rá vádlón, hiszen nem tetszik, hogy azt hiszi, hogy azért, mert egy házban lakunk, tudok róla mindent, amit a neten írnak. Sőt…
Néhány másodperces kínos csönd áll be köztünk, úgyhogy igyekszem oldani a hangulatot.
- Menj el – mosolygok rá melegen. – Jót fog tenni egy kis kikapcsolódás.
- Igen, hétvégére terveztem. Te nem jössz velem? – néz fel rám csillogó szemekkel, talán túlságosan is izgatottan.
Egy pillanatra megilletődötten kerekednek ki szemeim, de hamar rendezem vonásaimat.
- Ne is álmodj róla, hogy újabb két napon keresztül eljátszom, hogy a barátnőd vagyok – nézek rá szigorúan.
- Miért? – Szemeiben mintha kis bántást látnék, de kirázom az agyamból ezt a gondolatot.
- Ha még egyszer együtt látnak minket, komolynak fogják gondolni, és elkezdenek majd nyaggatni, hogy mikor jön már a baba – nézek rá, egy amolyan „Ezt most tényleg komolyan kérdezted?!” arccal.
- Miért, olyan rossz lenne tőlem egy baba?
Nem értem mi ez a kérdés, hiszen nem is vagyunk egy pár, még csak a közelében sem vagyunk. De válaszolnom kell, mielőtt még lyukat éget az arcomba.
- Ha házasság után egy-két évig is jó lennél hozzám, akkor nem. Akkor bevállalnám, de mivel ennek a közelében sem vagyunk, ezért nem, nem fogom eljátszani a barátnődet újra. Elég volt egyszer hazudni a szüleidnek, nem tudnék újra a szemükbe nézni – hajtom le fejem szégyenkezve.
- Kérlek~ -nyüszög fel szívszorítóan. – Ha nélküled megyek, Anya meg fogja tudni, és akkor fölösleges volt a kis színjátékunk. Nem akarom elszomorítani – mondja halkan.
- Kame, rajtam semmire nem mész az érzelmi zsarolásoddal – nézek rá szigorúan, nem adva be a derekam.
De ahogy felnéztem szomorú szemeibe, automatikusan nyúltam volna arcához, hogy azt megsimogatva megnyugtassam, és talán ekkor dőlt el bennem, hogy igenis el fogom játszani a nekem kiadott szerepem, ha ezzel boldoggá tehetem. De nem, olyan könnyen nem kapja meg, amit akar.
- Egy feltétellel elvállalom – nézek rá elszántan.
- Mi lenne az? – élénkül fel újra csapattársam, feszülten figyelve.
- Hozz nekem francia krémest egy órán belül, és bármikor eljátszom, hogy a barátnőd vagyok.
- Bármikor?
- Igen.
- Tényleg?
- Tényleg.
- De így esélyt se adsz.
- Rendben, kapsz másfél órát.
- Hai – mondja elszántan, majd mintha itt se lett volna, már el is tűnt a szobámból. Én csak meglepetten nézek rá, hiszen erre nem számítottam.
De arra se, hogy pár másodpercen belül újra megjelenik az ajtómban, lihegve, hiszen a lépcső aljáról futott vissza.
- Egyébként mi az a francia krémes? – dugja be az orrát kissé pánikszerű arckifejezéssel.
- Hát ez jó kérdés – vigyorodok el, karjaimat kitárva.
- Mouu~ - nyög fel, majd újra eltűnik az ajtóban. Ezúttal hallom a bejárati ajtó csapódását, és azt is, ahogy elkezd valakivel telefonálni, de azt már nem értem, hogy mit mond.
Pillanatokon belül a kocsi is felzúg, én pedig csak elnevetem magam, hogy mennyire igyekszik. Pedig ha tudná, hogy a fejemben… vagyis hát a szívemben már eldőlt…
Újra kezeimbe veszem az újságot, és folytatom a korábbi cikket, de csakhamar azon veszem magam észre, hogy nem is értem, hogy mit olvasok, hanem Kazuyán gondolkodom.
Megjátszani a barátnőjét nem is rossz igazából. Sőt, annyira figyelmes és romantikus, meg szenvedélyes és ahw… és minden, ami jó. A néhai erőszakoskodásán kívül tényleg semmi hibája sincs… Max az, hogy túlhajtja magát. De legalább nincs ideje velem foglalkozni, ami pozitívum, hisz minél kevesebb szabadidőnket töltjük együtt, annál hamarabb fogok újra a barátomként tekinteni rá, és nem a jövendőbeli férjjelöltemként.
Felsóhajtva az órára nézek, ami jelzi, hogy még csak tíz-tizenöt perce ha ment el. Igazából vegyes érzések kavarognak bennem, hiszen egyfelől szeretném, hogy ideérjen, és megjátszhassam a barátnőjét, másfelől meg eléggé rossz érzés lenne úgy visszamondani, hogy a fejemben már eldöntöttem, hogy segítek neki.
Megrázom fejem és újra a magazin felé fordulok, most már ténylegesen a sorok mögé látva.
A zár kattanására eszmélek fel, mire azonnal az órára nézek, ami tíz ötvenet mutat. Pontosan negyven perce ment el… lehetetlen, hogy ennyi idő alatt hozzon egy olyan sütit, amiről azt se tudja, hogy mi fán terem.
Éppen ezért az állam is leesik, mikor nagy büszkén besétál a szobámba, egyik kezében egy villával, másikban pedig a tányér közepén szépen elhelyezett francia krémessel.
Huncutul rám mosolyog, majd az újságot félretéve leteszi elém az édességet, és kisétál.
- Alig várom a szombatot – mondja egy sunyi mosollyal, majd dudorászva magamra hagy.








*Isten hozott itthon

2013. október 4., péntek

Elfeledett értékek - 1. fejezet

Halihóó. Új ficcel jelentkezem, nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek ebbe is bele. Tudom, tudom, ott a Ha neked rohan a végzeted is, de... azt is be fogom fejezni, nyugi, csak még nincs hangulatom ahhoz írni.

Szóval a páros: Akame
Besorolás: 1-2 fejezet múlva már a 18-on is túl, jelenleg még a 16 körül inog a léc
Bevezető:

Egy majdnem tíz éves barátság… melynek csupán néhány hónap leforgása alatt vége szakad. A legszorosabb kapcsolatból lesz a legtávolibb, amikor már egymásra nézni is alig bírnak, és lassan törvénybe lép, hogy egy szobában nem tartózkodhat a két fél.
Ezek után menthető még a barátság? Képesek újra együtt nevetni, vagy egy ármány elég ahhoz, hogy örökre tönkre tegyen mindent? Olyan, mint halottnak a csók?

Akanishi Jin és Kamenashi Kazuya két külön ember – a bökkenő csak az, hogy egy bandában, így minden nap kénytelenek elviselni egymás közelségét.
Vajon képes a KAT-TUN ezen túl tenni, vagy az efféle kapcsolat csak a feloszláshoz vezet?
Akanishi Jin tesz róla, hogy ne így történjen! Méghozzá nem is akármilyen módon, hiszen egy kis csellel örökre a csapdájába csalhatja a tudatlan Kamenashi Kazuyát.


1. Leleplezés
Akanishi Jin le sem tagadhatta volna, hogy imád bulizni. Jóformán kéthavonta jelentek meg a különböző újságcikkek – természetesen a főoldalon - , hogy milyen jól is érezte magát néhány haverja, és legjobb barátja, az alkohol társaságában. Ez még magában nem is lenne baj, hiszen az évek során már megtanulta kezelni a részegség különböző mellékhatásait, de a bögyös macák a klubokban még mindig elvarázsolták. És akár akart tenni ellene, akár nem, valahogy mindig lencsevégre kapták, és másnap a főnöke fizethetett több száz ezer yent is akár, hogy az ügyet eltusolják.
De érdekes módon mindig sikerült. Igaz, a részletek nem derültek ki… de a pletykahajhász újságírókról az emberiség nem hallott többet.
Szóval visszakanyarodva az eredeti témához, Akanishi Jin minden jónak ígérkező buliban ott volt. Éppen ezért a KAT-TUN összes, az öltözőben lévő tagja meglepődött, mikor visszautasított egy kis piálást. Nem terveztek nagy összejövetelt, csupán el akartak menni az egyik kis közeli kocsmába, megünnepelni a sikeres lemezeladásokat, hiszen mint mindig, most is első helyen végeztek az Oricon listán. Amióta Akanishi visszajött fél éves száműzetéséről Amerikából, a banda eladásai újra az egekbe ugrottak. Mindenki kíváncsi volt, hogy vajon milyen új dalokkal állnak elő, hiszen a fekete bárány gyakran írta a refréneket angolul, mert az olyan menő. És igaza is lett, Jin büntetése csak még híresebbé tette a bandát.
Valószínűleg a legfiatalabb tag, Kamenashi Kazuya is ebbe fáradt bele, ezért utasította el rögtön az összeülés javaslatát, és miután összepakolt, már száguldott is ki az épületből. Mindannyian furcsállták, de különösebb figyelmet nem szenteltek neki. Kame egy kis csodabogár volt. Mindig mindent elvállalt, és míg öten voltak, tartotta az egész csapatban a lelket, lényegében ő húzta vissza a bandát a totális csődtől. Míg ők reggel tízre jártak be gyakorolni, addig Kazuya már reggel hatkor egy sport műsorban szerepelt, mint közvetítő, vagy jobb esetben, mint egy játékos. Éppen ezért gondolták, hogy azért siet haza, hogy korán lefeküdhessen, mert másnap megint kemény napja lesz. Nem is sejtették, hogy mekkorát tévedtek.
Miután Jin is összeszedte a sátorfáját, elköszönt mindenkitől, majd szépen lassan a parkolóba ballagott. Hosszú napjuk volt, hiszen reggel tíztől este kilencig csak táncoltak, szinte megállás nélkül, a rövid, tíz perces szünetekben pedig az agyát építette le azzal, hogy Kamenashival vitatkozott. Ez persze nem volt új jelenség, hiszen amióta haza jött – azaz csaknem négy hónapja - , mindennaposak voltak az összezördülések kettejük között. A majdnem tíz éves barátságnak csupán néhány hónap lepergése alatt olyan csúnya vége lett, hogy a haverjaik már féltek egy szobába engedni őket felügyelet nélkül.
Felsóhajtott, majd bedobta a hátsó ülésre az edzőtáskáját, aztán beszállt ő is, és fáradtan beindította a kocsiját. Ezek a mindennapos veszekedések kezdték lassan teljesen tönkre tenni, és félő volt, hogy egy napon már nem a nőügyei miatt lesz a címlapokon, hanem mert összeverte a nála gyengébb bandatársát. Mert lássuk be, kettejük közt volt némi kis különbség. Mind magasságilag, mind testfelépítésileg. Igaz, a kisebb is keményen edzett, ráadásul a Dream Boys-os tevékenységei miatt ő jobban is bírta magát, de verekedésben csúnyán alul maradt volna. Ahogy mondani szokták, Jinben ott volt valami ősi erő, ami egyszerre tette félelmetessé a férfiak számára, és hihetetlenül vonzóvá a nők szemében.
Maga lett volna a tökéletes férfi – persze ha nem lett volna ennyi balhéja. Divatos volt, mindig a legjobb parfümöket vette, fekete sportkocsija volt, amit biztonságosan is vezetett; legalábbis az esetek negyven százalékában.  Éppen ezért, mikor látta, hogy elkezd átváltani a lámpa pirosra, nem gyorsított be, hanem lazán a vonalhoz gurult, és kikönyökölve az ablakon a tájat kezdte el kémlelni. Első pillantása a parkra esett, ahol gyerekkorában annyit játszadozott, majd tovább kémlelt a sötétebb utcák irányába, amikor meglátott egy ismerős, fehér kocsit. Szemeit összehúzva próbálta megfigyelni a szemrevaló járgányt, de nem azért mert annyira tetszett neki… hanem mert annyira ismerős volt.
Fejét megrázva figyelt fel a hirtelen jött dudálásokra, minek következtében rögtön észrevette magát és rátaposva a gázra, végre elhajtott a zöld lámpától, de kíváncsi természete nem hagyta nyugodni. Ahogy a sötét utca előtt haladt el, lelassított, megpróbálva kivenni a rendszámot. Igaz, nem kapta el teljesen, de mikor két szám is ismerős volt, szemei kitágultak, és a következő utcába index nélkül, szélsebességgel fordult be, majd parkolta le az autóját. Nem tudta elhinni, hogy az a kocsi az, amire ő gondol, azt meg pláne nem, hogy egy kurvákkal teli rész kellős közepén állt meg.
Kapucniját jól a fejére húzta, és pólóján függő napszemüvegét is feltette, hogy még kevésbé legyen felismerhető. Hozzá szokott már ahhoz, hogy a kivilágított, de viszonylag sötét utcán is ilyen cuccban kell járkálnia, így szeme hamar megszokta a fénytelenséget. Sietős léptekkel ment vissza, majd a fal mögül óvatosan bekukucskálva leellenőrizte a sportkocsi rendszámát. Ahogy a betűket és számokat mondogatta saját magában, már ő is kezdett lassan belebolondulni, ezért jobb ötlet híján végül lefotózta és eldöntötte, hogy majd holnap reggel ellenőrzi a parkolóban. Ám ezt az ötletét el is vetette, mikor meghallotta csapattársa mély baritonját, szinte igazat adva kételyeinek.
- Mennyit kérsz? – hallatszódott a sötétben az erőteljes férfi hang.
Jin szemei kipattantak, és telefonját azonnal elővette, miközben a kocsi takarásában arrébb kúszott, hogy rögzíthesse a telefonbeszélgetést.
- Tekintve, hogy egy jól kereső kis sztárocska vagy… - szólalt meg a fiatal nő, idegesítően magas hangján, miközben körbesétálta partnerét, végigmérve a kidolgozott testet. - … nyolcvannál lejjebb nem adom magam.
A férfi felhorkant, de végül beleegyezően bólintott.
- Legyen – mondta, majd elkapva a lány csuklóit, a falhoz szegezte, pont az utcában némi kis fényt adó egyetlen lámpaoszlop alá, és erősen kezdte el harapdálni a nyakát, miközben térdét a nő két lába közé csúsztatta, mindenhogyan az irányítása alá tudva. Az „áldozat”, mint ahogy azt a szakmabeliek csinálni szokták, rögtön hangosan nyögött fel, ezzel csak még ártatlanabbá téve magát.
A sötétben kuksoló alaknak jóformán még a lélegzete is elállt, hiszen sosem látta bandatársát még ilyen hevesnek, de ami leginkább megdöbbentette, az az, hogy kurvázik. Telefonját újra készenlétbe üzemelte, és gyorsan a videómódra nyomott, hogy felvegye az ominózus jelenetet.
Természetesen nem a jó szándék vezérelte. Agya automatikusan lejátszott néhány képet maga előtt, amint sikeresen megalázza a kisebbet a videofelvétellel, vagy éppen ezzel zsarolva éri el, hogy vigye el valami balhéját. Meglepődött saját magán, de a rosszmájú énje erősebb volt, így továbbra is megbújva az árnyékban, az egész aktust sikeresen videóra vette.
Mikor látta mindkét alakon, hogy az orgazmusig hajszolják egymást, kissé fölemelkedett, hogy jobban rálásson a párosra. Minden egyes pillanat szépen rögzítve lett – ahogy Kame belé hatol, ahogy a lányt a falhoz nyomva mozog benne teljes összhangban, és mikor a teste megfeszül, majd elélvez.
Mikor mindketten elkezdtek öltözködni, kapucniját még jobban a fejébe húzta, és az autó jótékony árnyéka alatt visszaosont a sarokra, majd onnan futólépésben tette meg a kocsijáig maradt távot. Gyorsan beszállt, majd telefonját egy kincsként rejtve a táskájába tolatott ki a főútra, hogy aztán szélsebesen indulhasson haza. Muszáj volt rendbe tennie a gondolatait, hiszen… ez egyszerre túl sok volt neki.
Nem érdekelte, hogy éppen csak hogy átcsúszik a zöld lámpán… jóformán meg se állt, míg saját rezidenciája a szeme elé nem tárult. Beparkolt a garázsába, kivette a táskáját hátulról, majd a kulcsokkal kicsit bajlódva végül sikeresen beért a lakásba. A holmiját ledobta a földre, a cipőjét lerúgta, majd felkapva egy doboz epret a hálója felé indult meg.
Próba után zuhanyzott, így nem volt bűntudata, mikor csak levetkőzött egy bokszerre és ráugrott az ágyára. Betakarózott, telefonját előhalászta, és míg újra meg újra megnézte a videót, sikeresen elfogyasztotta a vacsoráját.

Hanyatt fordulva, két kezével a tarkója alatt aludt el, nem is sejtve, hogy ez az este még az álmában is kísérteni fogja.